1. A kezdetek

Azúrfoknak nevezték a tengerpart melletti dombos, erdős nagybirtokot, ami harmincpercnyi sétára terült el Brook kisvárosától. Nem sokan közelítették meg ezt a helyet barátságtalan, ódon külseje miatt. A hatalmas, gótikus kastély vészjóslóan terebélyesedett az azúrfoki erdő mélyén. Robosztus, három méter magas kovácsoltvas kapuja ellenségesen csukódott be mindenki előtt, jelezvén, a kastély lakói nem óhajtanak vendégeket fogadni. 

A postást, a kereskedőket komornyik várta a kapuban, csak az orvosnak volt szabad betenni a lábát, neki is csak akkor, amikor szükség volt rá, a család tagjait szinte sosem lehetett látni. A városba a cselédek mentek le bevásárolni, az ügyes-bajos ügyeket a főkomornyik intézte, a legtöbb nyilvános rendezvényen is ő tette tiszteletét a család helyett.  Főként ezen okok miatt mondták joggal a város polgárai, hogy a Marshall család a legfurcsább a lakók közül. Talán az egész megyében – és valóban így volt.

A családom teljes mértékben elutasított mindennemű közeledést a város felé, és soha nem mentek ki. Engem sem engedtek soha a birtok határain kívülre arra hivatkozva, hogy elüt egy kocsi, ha nem figyelek. Próbálkoztam kiszökni, de valaki a házból mindig az utolsó pillanatban bukkant rám a semmiből előtűnve. Fogalmam sem volt róla, hogy csinálják. Anyámék nevelőnőt fogadtak nekem, Mrs. Armstrongot, aki messze földön híres volt a szigoráról.  Mindig korán ágyba parancsolt, és korán keltett fel. Ő hozatta a reggelimet, ő szidott meg, ha rosszat tettem. Tulajdonképpen anyám helyett anyám lett.

Egyedül kallódtam a hatalmas kastélyban a festmények, drága faliszőnyegek, márvány- és kőpadlók, szobrok, vázák, néhol páncélok között. Igazi középkori kastély volt, csak volt áram, meg a többi modern kellék. Az ennivalómat Stella, a szobalányom hozta nekem mindig, ő öltöztetett fel és segített a tisztálkodásban. Fésülte a hajam, mesét olvasott nekem, mikor beteg voltam, virrasztott mellettem. Ő volt az én vidám, csajos anyukám, míg Mrs. Armstrong a szigorú és következetes anyukám. Ők ketten mindig csipkelődtek, de valahogy barátok lettek. Anyukámat és apukámat csak a családi vacsorákkor vasárnaponként, illetve a születésnapomon láttam. Máskor alig, éppen ezért rettenetesen unatkoztam. Se anyukám, se barátaim, se testvérem. Egyedül voltam abban a hatalmas házban.

Unalomból egyszer lemerészkedtem a tiltott pincébe, ahová nem lett volna szabad, mikor ötéves lettem. Az izgalomtól szaporán vettem a levegőt, kíváncsi voltam, vajon miért tiltanak tőle. Viszonylag szűk, sötét kőfolyosón haladtam végig, amelyet teleszőttek a pókok, és egy egér is elszaladt a lábam mellett. A folyosó végén baloldalt volt egy nagy, nehéznek tűnő faajtó. Az egészet behálózták a vastag láncok, és egy lakat, ami egészen biztosan régen lógott ott, mert meg se mozdult, mikor megböködtem az ujjammal, odarozsdásodott. Csalódott lettem, elvégre itt nincs semmi. Azért keserűen bekopogtam a lezárt ajtón.

-         Hahó! Van itt valaki? – suttogtam egész közel állva az ajtóhoz. Semmi válasz nem érkezett.

Épp megfordultam, hogy elinduljak vissza, mikor valami azt suttogta szinte bele a fülembe: - Senki.

Ennyi bőven sok is volt nekem, majdnem a nyakamat törtem, hogy kiérjek a folyosóról. A kellemetlen érzés, ami elfogott annyira fojtogatott, hogy hátra sem mertem nézni. Végig bizsergett a hátam közepe és a tarkóm, mintha valaki ott lenne mögöttem. Mikor kivágódtam az ajtón, egyenesen Mrs. Armstrongba rohantam bele. Hollófekete haját a szokásos szigorú kontyba fogta, arcán a ráncok mélyebbeknek tűntek a haragtól, makulátlan lila kosztümének pedig összegyűrte az alját, ahogy engem keresett.

-         Mégis mit kerestél te ott, Freya?

-         Mrs. Armstrong, van ott valami csúnya! – sírtam.

-         Nincs ott semmi! Nem megmondtam, hogy nem mehetsz le oda? Mindenféle rossz dolgot képzelsz el abban a sötétben! – kiabált velem, a szemeit összehúzta, ajkai vékony vonallá préselődtek. – Tűnés a szobádba!

-         De igenis ott volt! – erősködtem, makacsul néztem rá.

-         Mit mondtam én neked? – Villámló szemekkel felvonta a szemöldökét, és rám ripakodott.

Engedelmeskedtem, és a szobámba ballagtam, fel a fényes falépcsőkön, el a folyosót borító festmények előtt. Szomorúan gyűrögettem a szoknyám alját, szőke hajam a szemembe lógott. Nem értettem, miért nem akar hinni nekem Mrs. Armstrong, hiszen én sosem hazudtam! Tudtam, hogy titkol valamit, és én ki akartam deríteni, micsodát, de a szívem úgy döngette a bordáimat, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Borzasztóan megijedtem, soha többet nem akartam lemenni oda.

Lenyomtam a méretes, fehér, virágos matricákkal teleragasztott ajtó kilincsét, beléptem a rózsaszín falak közé, és egy pillanatra elállt a lélegzetem, majdnem felsikítottam. Egy fiú ült az ágyam szélén, velem egykorú lehetett. A haja sima volt és fekete, a szeme pedig irizáló kék, kékebb, mint az enyém. Annyira szép volt, hogy megrémültem tőle. Nem volt benne semmi emberi.

-         Szia Freya! Ash vagyok – mosolygott rám barátságosan, kirázott tőle a hideg. Leszállt az ágyról, és lassan elindult felém, én pedig hátrálni kezdtem.

-         Hogy kerülsz ide? Ez egy lányszoba! – Próbáltam minél csúnyábban nézni rá, az arcom piros lett, és sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon.

-         Elnézést a modortalanságomért. Nem szeretnélek bántani vagy megijeszteni. Gondoltam, lehetnénk barátok! – közeledett, és megfogta a kezemet. Az övé sápadt volt, de meleg és puha. Kezdett elmúlni a félelmem, de nem tetszett az, ahogy beszélt. Mint egy felnőtt.

-         Anyuék tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem nagyot nyelve.

-         Nem. Ők nem láthatnak engem.

-         Miért? – bámultam rá.

-         Mert ők nem különlegesek, mint te. És mindig egyedül hagynak téged, ez nem szép tőlük. Nincs egy barátod se. Én leszek a barátod, ha akarod. – Tetszett, hogy különlegesnek nevezett, és hogy ő is haragudott anyáékra, amiért mindig dolgoztak.

-         Rendben! Na, játszunk? – egyeztem bele izgatottan. Végre lesz barátom!

A rossz érzés, ami ott motoszkált bennem, lassan elhalványult, kezdtem megbízni benne. Velem együtt nőtt fel, játszott, bár nagyon okos volt. Mindig elérte, hogy megtegyem, amit akar, mindig sikerült meggyőznie. Mutatott trükköket, amiket tudott, például egy hatalmas oroszlánt varázsolt nekem a szobámba. Meg madarakat, meg virágokat növesztett az ágykeretemből. Mikor egyszer beteg lettem, kaptam tőle egy holdat az ágyam mellé – szó szerint. A Hold kicsinyített mása derengett ezüstösen az éjjeliszekrényemen, a semmire felfüggesztve. Lassacskán elkezdtem az iskolai tanulmányaimat, szintén otthon, Mrs. Armstrong keze alatt. Mivel nem látta Asht, ő néha megmondta a válaszokat nekem. Rengeteg érdekességet mesélt nekem a világról. Állatokról, növényekről, legendákról, történelemről. Lenyűgözött, ahogy a kék szemeivel engem bámulva folyton mesélt és oktatott mindenről, ami csak érdekelt, de mikor kérdeztem, honnan tudja ezeket, csak vállat vont.

Betoppant az életembe, nekem pedig nevetségesen hamar természetes lett, hogy ott van, és vakon megbíztam benne. Egyszer pedig kimentünk a ház mögötti domb tetejére, ahonnan hatalmas szakadék tátongott, a tenger hullámai pedig iszonyatos erővel csapódtak neki a durva sziklafalnak. Ash pedig megfogta a kezem, és leugrottunk. 
 A levegő finoman felemelt, de Ash végig fogta a kezem. Lassan letett minket vissza oda, ahonnan ugrottunk.

- Még egyszer! - kiabáltam, és majdnem leugrottam, mikor anyám megjelent a semmiből, és megragadta a kezem. 

- Mégis mi a fenét művelsz itt?! Hogy jöttél vissza? - hisztérikus hangon üvöltött velem, könnyek mosták az arcát, de inkább merő utálattal nézett rám, semmint aggodalommal. Megriadtam.

- Én... én... repülök. Ash tanít rá.

- Mit csinálsz? Kicsoda?

- Ash! Itt áll mellettem. Te nem látod, mert felnőtt vagy. De ő a barátom, és... - Lekevert egy pofont. A meglepettségtől sírni sem tudtam, pedig csípett. 

- Tizenhárom éves vagy! - kiabálta, eszelős arccal cibált. Szőke, göndör haját szétzilálta a parti szél, vörös rúzsa elkenődött a száján a könnyektől. Kék szemeiből olyan utálat és undor sütött, amitől az az érzés fogott el, mintha ő maga akarna lelökni a szirtről. Talán így is volt. - Mit vétettem én, hogy egy ilyen flúgos a kölyköm, mint te? Nem tudnál normálisan viselkedni? Elnéztem neked ezt a képzeletbeli barátodat, de már elfogyott a türelmem! Majdnem megölted magad, te ostoba kis csitri, de még mindig fújod azt a nem létező fiút! 

Megragadta a karom, és berángatott a házba. Belökött a szobámba, és kulcsra zárta az ajtómat. Nem engedett ki onnan egy álló hétig. És Ash sem jelent meg.

---------------------------------------------------------------------------------

Mrs. Marhall bezárta egy szem lányát a szobájába, és dühöngve lerobogott a lépcsőn. Átvágott a hallon, folyosókon és szobákon tipratott át, cipője sarka úgy vágódott a padlónak minden lépésénél, hogy csoda, hogy nem hagyott nyomot a padlóban. 

Gyors tempóban lelépcsőzött a pincébe, és végigsietett a hosszú, sötét folyosón. Megállt a lelakatolt ajtó előtt, és teljes erejéből bezörgetett rajta az öklével. Mikor nem jött válasz, a lakatot vagdosta a megviselt ajtónak, és kiszúrta, hogy lassan, de biztosan rozsdásodik a lánc, ami tartja. 

Hirtelen megrémült.

- Ashtaron de'Noir, tudom hogy ott vagy! - rikácsolta. - Hol máshol lehetnél... - tette hozzá gúnyosan, és piros cipőjével jó erősen belerúgott az ajtóba.

- Ha nem üvöltesz, akkor is hallak, Rosie... - felelt egy rendkívül unott férfihang.

- Akkor miért nem válaszolsz?

- Mert próbálok lenyugodni - felelt újra a hang.

- Ugyan, neked mi okod az idegességre? Majdnem megölted a lányomat, te utolsó hazug szörnyeteg! - Rosie ismét kiabált, szemei ide-oda ugráltak, és mérhetetlen gyűlölettel meredt az ajtóra - jóllehet, gyűlölete tárgya az volt, akit az rejtett.

- Nem mintha az téged annyira érdekelne. Ráadásul nagyon jól tudod, egy pillanatig sem volt veszélyben. Gyűlölöd azt a gyereket, mégis miért jöttél hát ide? Tudom jól, hogy egy hárpia vagy, nem kell külön gyakorlatban is bemutatni. 

- Ne menj a közelébe! Megölöd - dühöngött a nő fojtott hangon, idegesen fújtatva. Hirtelen azonban elszorult a torka. 

A háta mögötti falnak tántorodott, és a földre zuhant. A szájából nyál folyt, a szemei fennakadtak, és fuldokolva markolászta maga előtt a levegőt, de Ashtaron ezzel egyáltalán nem törődve ismét megszólalt.

- Te vagy az, aki nem mehet a közelébe - suttogta, olyan hideg hangon, hogy Rosienak a légzése mellett a szíve is megállt egy pillanatra. - Meg akartad ölni a becses hordozómat. Mint látod, már nem tarthattok itt sokáig, tehát jól viseld gondját. Ha baja esik, nem csak az erőm lesz az, amit elveszítesz - mondta, Mrs. Marshall levegőhöz kapott. - Megértettük egymást? - hangja akár a jégre csorgatott méz.

Rosie bólintott, és köhécselve kitántorgott a pincéből. Látása homályos volt, és a félelemtől minden tagja remegett. Végül a hallba egyszerűen elájult. 

Stella odarohant hozzá, és Mr. Marhallért kiáltott. James aggódva rohant feleségéhez.

- Mr. Marshall, volt itt valaki idegen a házban, aki bánthatta? - kérdezte Stella, és alkalmazójára pillantott.

- Nem. Miért kérdezel ilyeneket?

- Ujjnyomok vannak a nyakán. Ki fojtogatta?